Internet vándora, te, ki valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag erre tévedtél, menekülj mihamarabb, vagy szörnyű végzeted leled az itt található értelmetlenségek rádzúduló lavinájában.
[ remember: you have been warned ]
Bukta. Illetve nem is, csak belefáradtam az okoskodásba. Már több, mint fél éve. Legújabb projektem (amely remélhetőleg hosszabb életű lesz, mint emez) EZEN A LINKEN érhető el – már ha érdekel valakit. Személyesebb, hozzám közelebb álló. Naplószerűbb.
Köszönöm az eddigi látogatóknak a hozzászólásokat, észrevételeket, a blog a helyén marad, ha esetleg akad még olyan, akit a régi bejegyzések érdekelnek.
Kicsapom a biztosítékot. Vagy tudatlanságommal, tájékozatlanságommal megmosolyogtatok mindenkit és magamra húzom síkagyú-paplant. Esetleg gondolkodóba ejtek néhány olyan embert, akinek legalább annyira nincs élete, mint nekem, és hosszasan elvitázunk a témán. Lám, megannyi opció van arra, hogy az irományom végén az Olvasó rólam alkotott véleménye milyen irányba moccanhat el.
Vallás. Távol álljon tőlem, hogy százmillók erős, megingathatatlan hitét kétségbe vonjam, biztos, hogy ennyi ember nem áhítozhat értelmetlenül valami olyan után, ami nem valós. De én nem tartozom a felsőbbrendű entitás bárányaihoz, azokhoz, akik csak szigorú törvények betartásával érhetik el az oly kiváltságos örök életet és boldogságot ott valahol „fent”. Én jól megvagyok a magam egyszerűségében, s még ha nagyképűnek tűnök is, csak a saját istenemben hiszek, aki nem azzal foglalkozik, hogy egyszülött fiát közénk küldözgesse megváltani a világot, hanem sokkal inkább a személyes spirituális vezetőm. Ha durvábban akarok fogalmazni, akkor egy képzelt barát. Nem kell a testét ennem és a vérét innom és nem kell örömlányokkal hancúrozó papokhoz futkorásznom, hogy rajtuk keresztül bocsánatot nyerjek a bűneimre. Nem ítélem el a vallásosságot, csak nem tartom helyesnek a szélsőségességét.
A többség szájízének keserűvé tételét pedig egy gúnyolódásnak tűnő „eszmefuttatás” fogja követni, pedig esküszöm (mókás pont ezt a szót használni), hogy nem akarok senki hitén végigcsörtetni vagy belegyalogolni a törékeny lelkivilágokba – mert ha netalán tényleg minden úgy működik, ahogyan az a Nagykönyvben meg van írva, hát akkor beszo… megszívtam.
Tételezzük fel, hogy a több évezredes, berögzült „elvek” nem csupán az emberi agy szánalmas próbálkozásai arra, hogy betömjék az elme határain kívűlre eső gödröket és tényleg van Mennyország és Pokol. Na meg Purgatórium. Azt tudjuk, hogy Edward Cullen és Duncan MacLeod nem többek nevetséges fikciónál, ergo mind kinyiffaunk egyszer, like it or not. Na én mi történik azután? Fehér fény, eufórikus állapot, blabla. Bármi is következzék, a felsorolt helyek valamelyikére kerülünk – a keresztények szerint.
Legyen mondjuk a Mennyország. Önök milyennek képzelik el? Jó jó, fehérség mindenhol, békesség van és egyetértés. Csak azt nem értem, hogy a lelkek milyen alakban jelennek meg: földi életük során létezett fizikai testük formájában? Ez tűnik a legelfogadhatóbbnak, elvégre a lelket szimbolizáló kis fényes gömbök tömkelege elég idétlenül nézne ki. Tehát emberi alakok. No itt a második bökkenő: a logikus az lenne, hogy mindenki úgy jelenik ott meg, ahogyan az élők közül eltávozott. Ebben az elméletben csak annyi a hiba, hogy oltári nagy kitolás lenne ez szinte mindenkivel. Most komolyan azért húzott le szegény nagyi kilencven évet a Földön, hogy a Mennyben az örökkévalóságig petyhüdt bőrű, májfoltos, porcelánfogú, halláskárosult ősz néni legyen? Még ennél is jobban érdekelne, hogy – vigyázat, morbid gondolat! – ha egy terhes nő hal meg és Szent Péter kitárja előtte a kapukat, akkor nyomorultnak az idők végezetéig nagy kerek hassal kellene flangálnia a hárfán játszó aranyszőke göndör hajú lányok és a többi, Isten útmutatásainak megfelelően éltek között? És mi van a meg nem született gyerekkel? Nem tudom azt sem mi értelme van az újszülöttek halálának. Ők hová kerülnek? Hiszen idejük sem volt, hogy az Ige szerint éljenek. Vagy bűnt kövessenek el. Biztosan van egy újszülött osztály, ahol csecsemők milliárdjai egymást túllicitálva visítanak és felmérgesíthetetlen ápolók gondozzák őket. Esznek, szopnak, egyáltalán? Van székletük? Ha az ember sorsa előre elrendeltetett, akkor mivel magyarázható azok halála – sőt, egyáltalán születése –, akik nincsenek is tudatában saját létezésüknek? Mert betegek, károsodott az agyuk stb. A vallások ezen foltjait ki mivel tömi be?
Az is bizarr megoldás lenne, ha lehetőséget adnának a választásra: olyan formát ölthetsz, amilyen voltál életed egy bizonyos szakaszában. Huszonéves, hamvas bőrű gyönyörű fiatalok mászkálnának egy kéjelgést tiltó világban – hát milyen hülyén nézne ki.
Pokol. A kínok kínjainak helyszíne, az örök szenvedés otthona. Ezt most szimbolikusan kell érteni, mert a meghalt, megbocsájthatatlan bűnöket elkövetettek nyilván nem rendelkeznek idegsejtekkel. Akkor meg hogyan tud fájni a tűz okozta forróság? Egyáltalán, hogy bírja az a dimenzió az agyonzsúfoltságot? Több milliárdszor 21 gramm…
Nem tudom mi van a Halál után. Ahogyan más sem. De gyanítom, hogy nincs semmi. Szép elmélet az, hogy az elme halhatatlan, a reinkarnáció is tetszik, de a feltámadást már humbukságnak tartom. Szeretném hinni, hogy az élet, mindaz, amit megtapasztalunk, amin átvergődünk, ami megerősít, az információk, emlékek nem válnak semmivé, hanem valamilyen formában továbbvivődnek – és itt nem arra gondolok, hogy addig élünk, amíg a szeretteink, rokonaink gondolataiban ott vagyunk.
Amúgy meg… Honnan tudjuk, hogy a földi élet nem-e maga a Pokol, és a Föld nem más, mint vizet prédikáló hipokriták millióinak lakóhelye?
Nyújtsa fel a kezét az, akinek soha nem volt olyan pillanata, amikor ne vágyott volna egy időutazó gépre, vagy arra, hogy valamilyen módon lehetősége legyen visszamenni a múltba, megváltoztatni, jobbá, különbbé tenni azt. Egyetlen kéz sincs a magasban? Nohát.
Ostoba tetteim következményein rágódva jómagam is gyakorta szerettem volna élni az időutazás lehetőségével, egészen a közelmúltig, amikor valami fura megvilágosodás után rádöbbentem, hogy nem, amire szükségem van, az nem egy kényem-kedvem szerint módosítható múlt vagy az elkövetett dolgok csorbáinak kiköszörült újraélése, hanem egy megbízhatóbban funkcionáló képesség, ami eleve segít kiszűrni a döntéseim nyomán esetlegesen bekövetkező bajokat. Jaj, ha ez ilyen egyszerű lenne… Végül teljesen visszatérve a racionalitáshoz arra jutottam, hogy nem tudván mit hoz a jövő, csak a saját, őrültek házába vezető utam kövezném ki azzal, hogy minden döntésem előtt apró, részletes elemzést tartok magamban. Lehet, hogy van olyan ember, akiben az a „jövőbelátó” képesség tökéletesen működik, én nem ilyen vagyok. Önelemzésem következő állomása az volt, hogy ne próbáljak megváltozni, olyan lenni, amilyen nem tudok csak azért, mert az jobb lenne. És teljesen megnyugodtam. Van, ami zavar abban, amilyen vagyok, de tudom, hogy ezek a természetemhez tartoznak, ezek tesznek teljessé – még ha mások szemében pont eme dolgok miatt tűnök deficitesnek. Nem keresem a tökéletes belső harmóniát, az örök szerelmet vagy bármilyen hibátlan emberi kapcsolatot. Ha tetszik, ha nem, egy ember életében a fontos dolgok, személyek jönnek-mennek, semmi sem végtelen. Mert képzeljünk el egy olyan világot, ahol minden klappol, ahol a negatív fogalma nem létezik. Elsőre elmosolyodunk, eszünkbe jut az első megrendíthetetlennek hitt szerelmünk, a csodálatos időszakok, amik örök emlékeket égettek az elménkbe és arra gondolunk, hogy áh, igen, szeretnénk, ha mindaz még mindig, és továbbra is velünk lenne. Egy francokat, a mozdulatlanságnál nincs unalmasabb. Varietas delectat. A változatosság gyönyörködtet. Az élet, az idő rohan, megsebzi a lelket, összetöri a szívet, majd begyógyítja, hogy újra tőrt tudjon döfni bele. És mi más tenne emberré, mint a létezés ezen undorító, mégis csodálatos körforgása?
Nem akarok a múltba utazni csak azért, hogy pont ugyanazokat a baklövéseket elkövessem, hogy a jóra törekedvén még nagyobbakat hibázzak, hogy néhány csodálatos pillanatért feláldozzam a jelent, ami az enyém, és csak úgy az igazi, ahogyan van.
Mert tudjátok… „egy olyan apróság, mint egy pillangó szárnyának rezdülése, akár tájfunt is okozhat a világ túlsó felén”.
Kénytelen-kelletlen bele kell foglalnom egy-két nosztalgikus magánéleti impresszióm ebbe a bejegyzésbe, noha magamról beszélni – főleg blogposztban – nem igazán szeretek.
Életem során valahogy állandóan úgy alakultak a dolgok, hogy minden jónak ígérkezőről lemaradtam, aztán mindig később derült ki, hogy a kevesebb több, illetve a rosszabb jobb, a szar igazából arany – és így tovább, nem fokozom. Pontosabban arról van szó, hogy az általános elvégzése után lelkesen, tele reményekkel és vágyakkal – jövőbeli célokkal 15 évesen még nem – készültem az istencsászári középiskolás életre Vásárhelyen, aztán már a fene tudja mi okból Udvarhely lett belőle. Illetve csak lett volna, az ottani „pályafutásom” is szélsebesen véget ért, nem szerettem, nem szerettek, csíki voltam Udvarhelyen egy olyan időszakban, amikor eme két „nagyhatalom” durván feszült egymásnak. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy egy nyápic, alkalmazkodni képtelen suttyó voltam. Ilyen egyszerű. Szóval hazakullogtam, helyet kapva egy olyan középiskolában, ahol az intelligencia-hányados átlaga a Gáspár-család szintjével vetekedett. És itt jöttem rá, hogy ennek így kellett történnie, így tudtam kiemelkedni a tömegből, megmutatni magam és ráakadni jövőbeli hivatásomra. Tizedikes voltam, amikor egyik tanárom előrukkolt az iskolaújság ötletével. Jelentkeztem, próbacikkeztem, „főszerkesztő” lettem. Nem is tudom, hogy a tanári karon és a szerkesztőségi tagokon kívűl volt-e egyáltalán még valaki, aki vette az újságot, kétlem, de az eladási számok hidegen hagytak. Belekóstoltam valami finomba, ami ízlett, szabadságot adott. Tapogatóztam egy ideig, míg be nem indult a mostanihoz hasonló, kritikával átitatott stílusom, végül már egyszerű tanártól a vezetőtanácsig mindenkinek kiosztottam a nem visszafogott véleményem. Következmény? A ballagási ünnepségen kiemelt jutalomban részesített az akkori alpolgármester „bátorságomért”, azért, hogy nem törődtem a következményekkel, őszintén cikkeztem mindenről, ami szúrta a szemem. A(z) (élet)cél tehát megvolt, már csak el kellett érni odáig. Jól sikerült érettségi, kolozsvári iratkozás, zsurnalisztika, majd egy újabb buta döntés következményeként maradtam a csíki Sapientián. Egészen a közelmúltig gyakran sopánkodtam emiatt, szerencsére történt két nagyon jó dolog, amik az eltékozolt évek gondolatának mélabússágát elűzték. Aki ismer, az tudja miről van szó.
OFF:
Mivel nem talátam ehhez a beíráshoz passzoló illusztrációt, gondoltam megosztom ezt, törje meg egy kicsit a betűrengeteg egyhangúságát:
A 2.300 karakteres „felkonf” és egy TotalCar-os kép után következzék a tulajdonképpeni eszmefuttatásom, amivel kapcsolatban most kifejezetten a posztot olvasók hozzászólásban is megjelenő véleményére hajtok, remélem lesz amiről ’beszélgetni’ és tapasztalatot cserélni. Az már kiderült, hogy a Sors fura játékának köszönhetően mindig ki tudtam – ki kellett – emelkedni a gyom közül, de nem azért, hogy enyhítsem feltűnési viszketegségem tüneteit. Mindig érdekelt, hogy ha az élet másképp alakul és vásárhelyi nagymenő vagy udvarhelyi májergyerek lettem volna, akkor mindazok a rejtett értékek eltompultak, eltűntek vagy előbb-utóbb ígyis-úgyis megmutatkoztak volna? Számomra azért volt mindig könnyű, mert nagyon halovány konkurenciával álltam szemben – főleg középiskolában, de a csíki Sapientia sem roskadozik a valóban intellektuális személyek súlya alatt. Ezekben a környezetekben ki lehet törni egy kevés tehetséggel, sütnivalóval, bármivel, ami az átlag fölé moccant. Ám ha kolozsvári egyetemistaként több tucat kimagaslóan jó íráskészséggel megáldott emberke közé pottyantanak, nem vagyok biztos benne, hogy érvényesülhettem volna, csak egynek éreztem volna magam a sokból – és minden bizonnyal így is lenne. Másrészt megvan annak is a lehetősége, hogy az erős versengés motivációja sokkal többet-jobbat-eredetibbet hozott volna felszínre belőlem. Ostobák közt okosnak lenni nem nagy kunszt. Okosak közt ismert-elismert – az jelenti az igazi sikert. De lehet, hogy a környezet nem számít – akiben megvan a talentum, az rosszabb helyzetekben is ugyanolyan sziporkázóan teljesít, mint a legideálisabb körülmények között.
Legyen kicsit interaktív a blog. Ti mit gondoltok? Nem kizárólag az írás művészetére húzva ezt rá.
Oka van annak, hogy nem ragyog, csak pislákol a blog az „utóbbi időben” (mintha fél emberöltő óta szórnám a betűket ide), de nem baj ez, azt szokták mondani, hogy jóbol is megárt a sok. Én ígérem, hogy a bőség zavara senkinek meg nem fog megártani. Az van, hogy mint huszonkét éves, borostás, pénztelen egyetemista (vagyunk egy páran, tudom), tavaly ősz elején elindultam szerencsét próbálni, hátha lát valaki fantáziát a stílusomban, és megadatik az esély, hogy írással keressem meg a betevőt. És láss csodát, „felfedeztek”, bekerültem a tavaly novemberben indult közéleti információs portál, a Székelyhon.ro külsős munkatársai közé – nem, nem reklámozok, csak Székelyföld legnagyobb sajtókoncorziumához tartozni elég nagy szó, hamarosan még sajtóigazolványt is kapok:-) Az ottani témáim viszont nagyon különböznek az itteniektől, de úgy gondoltam, hogy az egyéni látásmódot nem korlátozom csupán egy blogra, hanem megpróbálom belefűzni a munkámba is. Ennek első érett gyümölcse az Erdélyi fiatalok és az internet – szocializálódás, messenger és torrent című cikk, ami elég sötét és ijesztő képet fest mindarról, amit az internet tesz velünk.
És vegyétek úgy, hogy az a cikk egy hivatalos, népszerű portálon is megjelentetett, előzőleg blogbejegyzésnek szánt iromány, ami azt jelzi, hogy az igazi sajtó keretein belül is van lehetőség szubiektivitással és némi előítélettel írt cikket megjelentetni. Ami nem azt jelenti, hogy nem a valóságot tükrözné. Felkészültem rá, hogy megannyi bírálat fog érni és nemtetszést kifejező hozzászólást fogok kapni, a lényeg számomra az, hogy senki ne dühtől elvakultan, anélkül, hogy az olvasottakat egy kicsit átgondolná reagáljon. A negatív kritikát tűröm, amennyiben az tényleg értelmes és valós hibákra világít rá.
Kellemes olvasást.
Poénos, hogy pont egy internetes blogon „lázad” az egyszerű székely legény mindazon károk ellen, amiket a világháló okoz – főként – a fiatal generációknak. A tömegbutítás melegágyaként is szolgáló web megszámlálhatatlan olyan portálnak ad otthont, melyek redukálják az amúgy is hanyatló/haldokló agyunk kapacitását. Kiszemeltem egyet a végtelen számú kretén honlapokból, amit azt hiszem minden valamirevaló, magyarul beszélő, a nettel valamennyire barátságban levő emberfajzat ismer – sajnos.
A tudatlanok legnagyobb gyűjtőhelye a gyakorikerdesek.hu oldal, és elképesztő módon akad rajta olyan, akinek életcélja a „műveletlenebbek” röhejesen sötét kérdéseire minél oltáribb válaszokat adni. Szerintem a honlap egyetlen dologra jó: mások ostobaságán való önfeledt nevetésre. Aki az élet nagy problémáihoz vagy életbevágóan fontos kérdésekhez egy ismeretlenekből alkotott közösségtől várja a választ, azzal mentálisan nem klappol minden. Igen, igen, tudom, névtelenül oldottabb az ember és könnyebben kiadja magából a lelkét terhelő dolgokat (tipikus nem mondhatom el senkinek, hát elmondom mindenkinek eset), a problémát abban látom, hogy a 22 éves lányként bemutatkozó felhasználó, aki gyógymódot javasol például a hüvelygombára, az valójában egy feleannyi idős fiút takar. A lényeg nem is az, hogy te mernél-e kérdezni az internet ezen súlyosan korcs szigetén, hanem az, hogy hagyatkoznál-e a válaszra. És még merje azt állítani valaki, hogy a világháló nem formált át, nem mosta ki milliók agyát vagy nem járult hozzá a személyes emberi kapcsolatok visszafejlődéséhez. Lehet ellenpéldázódni, hogy „a messengeren bárkivel tudom tartani a kapcsolatot”, de üres betűk sokasága soha nem fogja fogja helyettesíteni a kávé, kóla, sör, forralt bor, citromos vodka, tequila vagy abszint melletti, jóval meghittebb beszélgetéseket. A webcamok szánalmasan akadozó képeit meg egyenesen rühellem, ha már valakit látni akarok, azt testközelből, a szemem által folyamatos mozgásként érzékelt 25 képkocka/másodperccel szeretném szemlélni.
Tehát gyakorikerdesek.hu. Hova tűnt a bizalom? Miért nem mernek már a fiatalok számítani az őket nevelő emberek segítségére? Régebb értelemszerű(ebb)en a szülő tűnt a kínos, nehezebb kérdésekre megfelelő választ adó embernek, ő hozta el a fényességet a kezdő tinédzser fejekben gyakran megfogalmazódó, másik nemmel – elvétve azonos nemmel is – kapcsolatos kérdések éjszakájába. Most meg megszámlálhatatlan kérdés virít a fenomenális honlapon az abortuszról, a védekezés szükségességéről (gyakran szükségtelenségéről), de egyesek még a nemi szervük méretét is megosztják az uzsonna közben unottan bóklászó netezőkkel. Vajon a szüleink is átalakultak az iwiw korában? Úgy látják, hogy a google-érában nincs már szükség rájuk, a kölyök felcseperedik a szülő számára is kínos „nos, fiam, az a váladék a paplanodon reggelenként…” kezdetű beszélgetés nélkül is?
Megmosolyogtat és meg is ijeszt egyszerre, ha belegondolok, hogy az első, internettel felnőtt generációhoz tartozom. Hol volt még akkor a google…
Végezetül pedig egy kis szemléltető a gyakorikerdesek.hu gyöngyszemeiből, amiket 70 oldal végigböngészése közben gyűjtögettem… Tanulságosak.
Ha megerőszakolok egy prostituáltat, az nemi erőszaknak vagy csak lopásnak számít? – Ez egy jópofa kérdés. A válasz attól függ honnan nézzük. Szerintetek?
Mit jelent az a szó, hogy hermafrodita? – A válasz egyszerű: töke van a menyasszonynak.
A katolikus blackmetalnak van szerepe a potencianövelésben? – Igen, elsősorban a Cannibal Corpse zenéje számít afrodiziákumnak, romantikus vacsorák közben fokozottan ajánlott a hallgatása!
Mit jelent az, ha odaülsz egy lány mellé és elmegy? – A nagy kedvenc. Ütős kis csávó lehet az, aki orgazmusokat vált ki pusztán azzal, ha leül egy nő mellé.
Záróakkordként pedig egy kacagásra késztető kis videó, ami szervesen kapcsolódik a taglalt témához:
Utóirat: elnézést kérek mindazon türelmetlen emberkéktől, akik új firkálmányokra éhesen vissza-vissza látogattak eme blogra.
Örömömre szolgált, hogy az eddigi olvasóimtól kapott visszajelzések mind pozitívak voltak, pedig teljességgel hittem abban, hogy jön majd valaki, aki le felszínes köcsögöz és megmondja a frankót. Dehát ami késik… Ugyanakkor azt mondják a csúcson kell mindent abbahagyni, ez alapján az ezelőtti bejegyzésem „posztolása” után nyugalomba kellett volna vonulnom, mert bár soha nem éreztem úgy, hogy az alkotói válság – writer’s block – fenyegetne, attól mindig én sem vagyok képes a legpöpecebb litániákat összeeszkabálni.
Arról nem is beszélve, hogy ezzel a témámmal talán (még) nagyképű(bb) tébolyodottnak fogok tűnni. Mennyire kemény a fa, amibe a fejszém vágtam? Döntsétek el ti: többek között össze szeretném hasonlítani Simon Cowell és Fáy Miklós szerepét és a bizonyos műsorokban való részvételükkel kivívott ellenszenvet. Persze ez rögtön nehézségekbe ütközik, mivel Miklós egy együgyü, kultúrálatlan barbár a világ egyik legismertebb kritikusához viszonyítva. Vegyük csak Simon-t: hosszú évek alatt felépített egy birodalmat, megteremtve az Idol franchiseokat (Pop Idol, American Idol), az X-Factort és a Britain’s Got Talent-et, így ezekben a birodalmakban jogosan pofázhat bele bármibe. Az más kérdés, hogy az építő kritika fogalma nem ismert számára, hideg és és önbizalomrombolóan vág vérig sértő szavakat azokhoz, akik megérdemlik. És ez így is van rendjén, szakorvosi segítség után ordít, aki még több Britney Spears vagy N’Sync nívójú kínzóeszközt akar a világ zeneszínpadán látni. Aztán itt van Fáy, akit az RTL Klub egyértelműen Cowell-klónként szervezett be az amúgy színvonalas Csillag Születikbe. Fáy arroganciája és zenekritikus volta ellenére is nyomorúságos hozzáértése az emberek egy jelentős részéből üres ellenszenvet váltott ki, az értelmesebbek pedig sajnálni kezdték, hogy egyáltalán lehetőséget kap a zsűriben egy dagadt, habogó, minimális szókincset használó ignoráns tuskó, aki a bemutatott produkciókról böfögésekkel adta a világ tudtára a véleményét. Aki azt mondja, hogy a műsor reklámozása szempontjából előnyös volt ennek a salakanyagból összetákolt degeneráltnak az ellentmondásossága, annak remélem egyszer lehetősége nyílik orálisan közösülni vele.
Én azt vallom, hogy csak az minősítse más munkáját, aki legalább olyan színvonalon képes azt művelni, mint akit kritizál (most be lehet szólni, hogy Fáy szarjankóságát pont egy névtelen kölyök hangsúlyozza). Nem tagadom, hogy időnként az én, eredileg lágy gúnynak szánt fricskázásom vad vehemenciával csap át abszurd kritikába, ilyen vagyok, előfordulhat, hogy ezért is olvasnak sokan – és óriási meglepődöttségemre egyre többen. Persze a blogra látogatók növekvő száma nem feltétlenül sikert jelent, ezzel én is tisztában vagyok.
Aztán itt van az anonim internetes kritikusok ki tudja hány milliós tábora, akiknek brutálisan nagy hányada a különböző, hozzászólást engedélyező portálokon csak aláz, beszól, leugat. Azt eddig is tudtuk, hogy az ember természeténél fogva szarházi, de ez a jelenség aggasztó méreteket kezd ölteni. Nem létezik a neten annyira jó, kiforrott, mesterien összerakott cikk, videó, zene, leírás vagy bármi, amihez az ember-állat mindig pozitívan tudna hozzászólni. A szaporodás ösztöne például evolúciós örökségünk, de így folytatva hamarosan génjeinkbe kódolódik a gyűlölködés is. Miért gondolják azt a társadalom által semmibe vett, életunt, WoW-függő maszturbáló-világbajnokok, hogy jogosan fennhéjaznak? Az érthető, hogy a monoton semmitmondás / mutatás – példák itt, itt és itt – kihozza a kíméletlen bírálatot még az olyan szociálisan hátrányos helyzetű illetőből is, akit már az anyaméhben ért túl sok napsugár örök életre egy kicsit barnábbá tett, és emiatt – önhibáján kívűl – az iskolai „ranglétrán” csak az első (néhány) lépcsőfokig jutott (rövidebben: iskolázatlan cigány), de néha olyan műveket és alkotásokat húznak le „sexyboy” és „club4ever”-féle felhasználók, akiknek a készítő ürülékének a nyalogatása is megtisztelő kellene legyen.
Az emberi fejlődéshez szükséges és elengedhetetlen a kritika, de amennyiben mód van rá, legyen építő jellegű, vagy legalábbis a hibákra nem lekezelő módon rámutató. Mert az igazság az, hogy egyszerűen van, akinek jól áll a kritika művelése – még akkor is, ha ezen személyek száma elenyésző – és van, aki többre menne, ha a műveletlenségét való reklámozás helyett inkább kapuról kapura járva vesszőseprűt árulna.
Ti nem unjátok azt, hogy boldog-boldogtalan megosztja a neten senkit nem érdeklő gondolatait, videóit, fényképeit? És az feltűnt, hogy mindenki művésszé avanzsálódott és hihetetlen módon mindenki szuperül néz ki? Hová tűntek a régi, tradicionális, megszokott módok a szociális kapcsolatok kialakítására? Van egyáltalán olyan fiatal még a Földön, akinek nem volt soha hi5-on, Facebook-on vagy egyéb, szavakkal ki nem fejezhetően hasznos portálon egy „szia, jólnézel ki, megadod az ID-d?” féle, elragadóan bájos bevezetővel indult kapcsolata? Ha van, aki ki tudott maradni ebből a fekete lyukként mindenkit elnyelő ürülékből, annak gratulálok. A többieket meg üdvözlöm a klubban.
Persze arról már kevesebben beszélnek, hogy hány csókos és szíves szmájliktól túlfűtött, késő éjszakába nyúló, felfokozott nemi vágyat előidéző beszélgetésből kialakult baromi erősnek hitt érzelmi kötődés tűnt el a süllyesztőben, amikor kiderült, hogy Ágota igazából Marci, vagy legalábbis annak néz ki, esetleg a webcamerának mindig csak szelíden, csukott szájjal mosolygó egyén lepett meg a vártnál gyérebb fogazattal. És olyankor előjön az emberek undorító felszínessége, hogy „nekem tényleg az számít, ami belül van, és olyan hihetetlenül jókat dumáltunk hosszú időn keresztül, de… nem szeretnék veled többet találkozni”. Ha nem is pont ebben a megfogalmazásban, de ismerős a mondat, igaz? Csak annak köszönhető ez, hogy annyira felhígultunk, mint egy nagy vályúban a moslék, amiből minden disznó szeretne jóllakni.
Ez az állapot, amikor azt hisszük, hogy megszámlálhatatlan ember vesz körül, hiszen „a Friend listámon többen vannak, mint ahány követője élete során Jézusnak volt” igazából csak jobban elszigetel és beletaszít egy tulajdonképpen nem is létező világba. Mert nem ritka példa, hogy valaki megismer egy „dögös-csöcsös-bögyös” csajt a kontinens másik feléről, „szerelmesek” lesznek, és mivel a hűség nagy erény, így nincs, csak email- és messengerszex (aki meglepődik az tudja, hogy ezek létező dolgok), aztán esetleg, kivételes esetben találkoznak csak azért, hogy rájöjjenek élőben nem is annyira vonzó a másik. Olyankor pedig átkozódik az a nevetségesen szánalmas alak, hogy ha másfél évvel korábban kitámolyog a városba beülni a haverokkal valahova ahelyett, hogy kényelmességből csak a képernyőig jusson, akkor már túl lenne az ötvenedik nagy ‘szeretkezésen’ Emőkével, aki vele ellentétben nem az otthon poshadást választotta, és akivel mellesleg nem lennének nyelvi nehézségeik sem – semmilyen téren.
Olyan jó lenne még egyszer hallani, netalán látni azt a klasszikus esetet, amikor két figyelmetlen arc összecsapódik, repülnek a frissen fénymásolt lapok, kiborul a táska millió női eszközt rejtő tartalma, és a történet – lehetőleg különböző nemű – szereplői között létrejön a szikra, és kialakul valami, amit kapcsolatnak nevezünk. Igazinak, kézzel foghatónak.
Történt, hogy egyszer, amikor a Facebook-on ápoltam a törékeny szociális kapcsolataim összefutottam egy tesztszerű alkalmazással (remélem ezen a linken elérhető lesz), ami kiszámolta, hogy a különböző, szükségszerűtlen dolgokkal, amikkel nap mint nap foglalkozom tulajdonképpen hány százalékát pazarlom el az életemnek. Teljesen őszintén válaszolgatva a kérdésekre az alábbi eredményt kaptam: You are approximately wasting 11.42 hours daily or 173.63 days in a year in not very worthwhile activities. At this rate, now on, you will waste 47.57% of your life. Hízelgő, nem? Mások inkább ijesztőnek mondanák, jogosan, én viszont teljesen tisztában vagyok vele, hogy egy léhűtő, elkényelmesedett alak vagyok, aki minden valamire való ember rémálmát testesíti meg. A legjobb javaslatot ezen kétségbeejtő tény megoldására a barátnőm szolgáltatta: „Kell neked egy hobbi”. Hát tulajdonképpen ezért kezdtem blogot írni.
Aztán a napi, emberiség-számára-zéró-hasznot-hozó időtöltésem alatt (ami kedvenc portáljaim – a teljesség igénye nélkül: TotalCar, transindex, Székelyhon, SG.hu – olvasását jelenti) rábukkantam erre a gyöngyszemre, amiben egy kétségkívűl minden pillanatban a munkájának élő, erős egyéniségű és határozott, közkedvelt és bizonyára mélyen tisztelt ausztrál politikus az iskolai dolgozatok javításánál használt piros szín betiltását szeretné elérni, hiszen az amúgyis gyengeelméjű nebuló önbecsülésének nem tesz jót ennek az agresszív színnek a használata. Felmerült bennem egy sanda gyanú, hogy ez a Mark McArdle nevű politikus fazon talán nem magna cum laude diplomázott. Esetleg a gyermekei az ostoba fajankók. Mellesleg emlékezeteim szerint mindig csak annak volt vörössel kidekorálva a dolgozata, aki „zsepkendő”, „fojékony” vagy „mekkérdőjelezhetetlen” színvonalon értett a helyesírás mesterségéhez.
Gyakran zavart is, hogy „az a köcsög három szavat nem tud értelmesen összerakni, minden mondatában javítás van, de megkapja a 7-est, mert bemagolta Móricz Zsigmond írói fejlődésének első szakaszát és írói indulását a naturalizmus jegyében, míg az én kétoldalas, nyelvtani szempontból hibátlan hasdumám csak egy sovány karót ér”. Hol az igazság?
Szóval kedves politikus bácsi, bizonyára sok, trágár szóhasználattal gyakorta élő rendes, dolgos személy szeretné valamely nagytermetű hím állat szaporítószervét az ön egyik testnyílásában látni, és én teljesen meg is értem őket. Ha valaki annyira unja magát, az kezdjen el blogot írni. Én ha kiskoromban tudtam volna, hogy kezdő huszonévesként már napjaim felét masszív időpocsékolással fogom tölteni, akkor tudatosan készültem volna a politikusi pályára.
Van egy feladvány, amit képtelen vagyok megoldani: az írók, költők és egyéb „szófecsérlő semmittevők” miért öntik betűkbe az agyukban megfogalmazódott gondolatokat? Azért, hogy a kultúrára éhezők mohón falják egy-egy nem egészen ép elme „művészien” megfogalmazott mondatait? Ugyanaz-e a célja manapság egy-egy iromány megszületésének, ami régebb volt? Vagy egyáltalán mi volt a célja régebb? Tudom, általános tendenciává lett, hogy a munkánkat gyűlölni kell, mert a főnök egy kizsákmányoló pióca, aki a mi vérünk szívva kövérre dagad, de mégis, nem viselkedik „etikátlanul” egy picit az író önmagával szemben, hogy pénzt kap azért, amit ő örömmel, odaadással és élvezettel csinál? Nem olyan, mint egy különc prostituált, aki szívesen űzi a mesterségét? Rendben, olyan szempontból érthető, hogy az írással foglalkozókról általánosan kialakult kép nem egy izomkolosszust ábrázol, így mint fizikai munkára jobbára alkalmatlan személyek, nekik is meg kell élniük valamiből. Visszatérve az első mondat kérdésére, vajon azért görnyednének naphosszat az írógép / számítógép előtt, növelve így a púp méretét a hátukon, hogy nehogy elfelejtsék a nagy gondolatokat, amik olyannyira izgalmas életük során időnként eszükbe jutott? És ha a válasz igen, akkor mi a francért nem tartják meg maguknak a „bestsellergyanúsnak” remélt, de valójában fejfájást okozó ötleteket, nem felhígítva így az irodalmat csontig rágott közhelyekkel és banális ponyvákkal? Ez is visszavezethető a hanyatló, csúnyán degradálódó értelmi képességekre. Persze a nagyi nem hibás azért, hogy ő szereti a szirupöntettel hányingerig agyonlocsolt, zéró mondanivalójú romantikus regényeket, az embernek időskorban néha fel kell idéznie egykori fiatalsága bujaságát és szépségét, különben is aki 70 évet le tudott élni Lev Tolsztoj nélkül, az azután sem fogja üres(ebb)nek érezni a létezését nélküle.
De végsősoron mi is az író szerepe? Oktatni az elkövetkező generációkat, megmutatni a múlt hibáit, hogy belőlük okulva azok a jövőben ne ismétlődhessenek meg, felkészíteni az embert az életre, átadni a szépet, bővíteni a szókincset stb stb? Saját véleményem szerint a jó író elsősorban saját magának írjon, az önnön szórakoztatására, legyen bennsőséges a tartalma, mert különbség van büszkeség és büszkeség között, amit akkor érez az ember, amikor megír egy nagyszerű, ám tulajdonképpen csak általa igazán érthető művet, vagy amit akkor, amikor „büszkén” a kiadó asztalára csapja a nyers kéziratokat, hogy „tessék, határidőre végeztem a sztorival, vannak benne szép hasonlatok és váratlan fordulatok, kérem az előlegem”. Ugyanígy a versekkel, hiszen egy igazi költő nem írhat a világnak, a költészet kellene a legszemélyesebb formája legyen az irodalomnak. De nem, ha kijött a szótagszám és ütős a rím, akkor szaladni kell, üvölteni bele a világba, hogy „ne milyen frankó, amit összehoztam”.
Talán jobb volt a Középkorban, amikor csak a kiváltságosaknak volt megadatva, hogy okulni, tanulni, fejlődni tudjanak a könyvekből, azon egyszerű oknál fogva, hogy az emberek nagyrésze nem tudott olvasni. Manapság kevés az analfabéta, de az, hogy szinte mindenki össze tudja kapcsolni fura formák egymásutániságát szavakká, mondatokká, még nem jelenti azt, hogy az emberek olvasnak. Sőt. Az igazi probléma pedig, hogy sok bambaképű tehetségtelen író wannabe viszont az ellenkezőjét hiszi, és mindenáron ki akarja elégíteni a nem létező igényeket.
A valóban tehetségesek, akik felfedezték az introvertáltság előnyeit pedig egymagukban vagy nagyon szűk körben élvezik igazán a munkáik gyümölcseit, és ritkábban fordulnak a külvilág fele. Számukra a siker nem eladott példányszámot vagy nagyobb részesedést jelent.
És neked mi számít?
